Dániel könyvének elbeszélése szerint Nabú-kudurri-uszur, bibliai nevén
Nebúkadneccár, az újbabilóni birodalom legjelentősebb uralkodója (i. e. 605–562)
uralkodásának második évében álmot látott, amely egy hatalmas szobor képében ábrázolt
négy egymást követő világbirodalmat. A szobor feje aranyból készült, amely – Dániel
magyarázata szerint – maga a babilóni király, illetve annak birodalma. Melle és
karjai ezüstből voltak, amely az utána következő, a babilóninál értéktelenebb
birodalmat jelképezte: a méd–perzsa királyságot. A szobor hasa és dereka rézből készült:
ez a harmadik birodalom, amely "az egész földön fog uralkodni", Nagy Sándornak és
utódainak hellenisztikus királyságait jelentette. A vasból készült lábak a negyedik
birodalmat jelképezték, amelyről Dániel az álom magyarázatában ezt mondta: "erős
lesz, mint a vas, mert miként a vas széttör és összezúz mindent, bizony, mint a vas
pusztít, az előbbieket mind szétzúzza és elpusztítja". A történeti értelmezés
szempontjából ez az utolsó birodalom nem lehet más, mint az Imperium Romanum, amelyre
egyébként teljes mértékben illenek is a fent mondott tulajdonságok. A szobor lábfeje
és lábujjai azonban meglepő módon nem vasból készültek: "És hogy láttad a lábakat
és ujjakat részben fazekas-agyagból és részben vasból – megosztott királyság
lesz az, s a vas szilárdságából lesz benne, amint hogy a vasat vegyülten láttad a sáragyaggal.
S a lábak ujja részben vasból s részben agyagból: a királyságnak egyik része erős
lesz, másik része pedig törékeny lesz
nem fognak tapadni egyik a másikhoz,
valamint a vas nem vegyül el az agyaggal" (Dán 2,41–43, IMIT-fordítás). A negyedik
birodalom fennállásának utolsó szakaszában tehát agyag keveredik a vas közé anélkül,
hogy azzal elegyedne – minthogy a két ellentétes tulajdonságú anyag nem képes erre.
Több mint érdekes, hogy a Dániel arámi szövege a "keveredés" kifejezésére
ugyanazt az erev szót használja, mint amelyből az Európa kifejezés is származik!
(Erről részletesebben lásd "Európa elrablása", Hetek 1999/12 március.) Az erev
"keverék, elegyes dolog" értelemben több helyütt is előfordul még a Bibliában:
Mózes könyve a kevert (len és gyapjú) szövetből készült ruhát is így nevezi; a
zsidók egyiptomi kivonulásakor is sok erev népség csatlakozott hozzájuk; Nehemiás
idején a fogságból visszatért zsidók közül kirekesztették az erev lakosságot; de
Jeremiás így nevezi a Babilónban, ebben a valódi kozmopolita világvárosban lakó, különféle
eredet? népeket is. Repedések a Birodalom testén
Valóban a Római Birodalom utáni Európa lenne Nebúkadneccár szobrának vasból és
cserépből álló lábfeje, amelyben a két egymástól merőben eltérő tulajdonságú
anyag (a pusztítást jelképező, kemény vas és a törékeny agyagcserép) nem egyesül
egymással? Az európai egység gondolatát Nagy Károlytól napjainkig végigkísérve (lásd
"A modern Európa-eszme születése" Hetek 1999/13-14-15) láthattuk, hogy a bibliai kép
elképesztő tömörséggel és lényeglátással tapint rá korunk létező valóságára.
De mi lehet az oka annak, hogy a "vasbirodalom" – Róma – egységét sem katonai
erőszakkal, sem gazdasági-politikai nyomással, sem nyelvi-kulturális alapon nem sikerült
máig sem helyreállítani?
Ennek megértéséhez vessünk egy pillantást a Római Birodalom történelmére. Róma
fennállásának több mint ezer éve alatt, úgy tűnik, sikerrel valósította meg a mai
szuperpolitikusok álmát: egy minden szempontból széttagolt, hatalmas kiterjedésű,
eltérő hagyományokkal rendelkező birodalmat sikerült egységbe kovácsolnia és
egyben tartania. A Római Birodalom szilárd támaszát és egyben összetartó erejét
jelentették az istenkirályokként uralkodó császárok, az azoknak engedelmeskedő
hatalmas és ütőképes hadsereg, valamint a meghódított területek fokozatos – hol kíméletes,
hol drasztikus – romanizálása. Pedig láthatatlan hajszálrepedések vagy nyílt törésvonalak
kezdettől fogva jelen voltak az imperium testén. Itt volt mindenekelőtt a kétféle
nyelv használata: keleten a görög, nyugaton a latin számított hivatalos nyelvnek (a
nyelvi határvonal valahol a Balkán-félsziget közepén, valamint a mai Líbia és
Egyiptom határán húzódott). A görög kultúrával több évszázada átitatott keleti
tartományokat a rómaiak meg sem próbálták olyan szinten romanizálni, mint Hispániát,
Galliát, vagy Africát. Így a 395 után leváló Kelet-Római Birodalom, majd annak örököse,
Bizánc, szinte "érintetlenül" vehette át az antik Hellász nyelvi és kulturális
örökségét. Nemzetiségi ellentétek sokáig nem ütötték fel a fejüket a
Birodalomban, a II. század végén azonban már a hadseregen belül is jól kivehetők az
etnikai elkülönülés jelei. A birodalom fennmaradását biztosító legiók ekkoriban már
saját toborzási körzeteikben szolgáltak, s egyfajta sajátos nacionalizmus gócpontjai
lettek: az illír–thrák–germán, a szír–egyiptomi–arab (keleti) és a gall
csoportok rivalizáltak egymással az elsőségért, illetve azért, hogy kinek a soraiból
kerülnek ki a császárok.
Az igazi gondok azonban a népvándorlás egyre erősödő hullámaival jelentkeztek.
Kisebb népcsoportok már az I–II. században is beleütköztek Róma erődített határvonalába,
a limesbe, de ezeket a csoportokat – megvesztegetéssel vagy katonai erővel – még
sikerült feltartóztatni. A III. századra azonban ezek a népek hatalmas törzsszövetségekké
duzzadtak, amelyeket egy-egy vezető egyéniség fogott össze. Ezek a "barbár" törzsek
a IV. században a hunok támadása elől menekülve valósággal elsöpörték a Római
Birodalom védelmi rendszerét. Így a császárok – a látszat fenntartása érdekében
– új taktikát választottak velük szemben: "szövetségesekként", de teljes
autonómia biztosításával, betelepítették őket a Birodalom határai mögé. 382-ben
a gótokat Thrákiában, a vizigótokat az Al-Duna mentén, a gótokat, alánokat és a
hunok egy csoportját pedig Pannoniában telepítették le. Ez a kikerülhetetlen lépés
azonban végzetes döntésnek bizonyult: a törzsek ugyanis ettől kezdve feltartóztathatatlanul
özönlötték el a Nyugat-Római Birodalom tartományait, sőt magát Itáliát is. Néhány
évtized alatt az egykor hatalmas "vasbirodalom" önálló germán államokra hullott
szét. A Birodalom keleti fele – a bomlás már észrevehető jelenségei ellenére –
még megtartotta területi integritását. Császárai 476 óta elméletileg a Római
Birodalom egyedüli örököseinek tekinthették magukat: államukat Romániának, fővárosukat
Nea Róménak, azaz Új Rómának nevezték (Konstantinápoly).
A barbár betörések mellett egy belső, szinte láthatatlan törésvonalat jelentett a
birodalomban a kereszténység megjelenése, amellyel mint komoly gazdasági-politikai tényezővel
a császároknak már a II. század közepétől számolniuk kellett. Az új vallás
terjedésével ugyanis megbomlott az államrend alapjának tekintett görög-római vallási
rendszer, amelynek élén Augustus óta a császár személye állt. A keresztények
ugyanis csak a császárért, de nem a császárhoz voltak hajlandók imádkozni. Emellett
– mint arról a II. század elején az ifjabb Plinius számolt be Traianus császárnak
írt levelében – bizonyos tartományokban valósággal kiürültek a pogány templomok.
Ez pedig nemcsak szellemi, hanem érzékeny gazdasági veszteségeket is okozhatott a
birodalomnak. Nem véletlen tehát, hogy az első keresztényeket állandóan az államrend
elleni szervezkedés vádjával illették, felforgató elemeknek tartották, akik a
provinciák békéjét fenyegetik.
A "konstantini fordulat" előzményei és következményei ismertek: a császárság
az időközben dogmatizálódott és hierarchizálódott egyetemes (katolikosz) egyházban
vélte megtalálni azt a szervezetet, amellyel összefogva a túlélést biztosítani
tudja. Ekkorra már maga a kereszténység is végletesen megosztott volt, ezért nekik is
kapóra jött a császár ajánlata, a világi hatalom segítségével ugyanis reményük
támadt az egység helyreállítására.
A IV–V. században lezajlódott meghatározó folyamatok révén tehát két fontos törésvonal
alakult ki az egykori birodalomban: az egyik az etnikai, a másik a vallási problémakör,
amelyek máig hatóan befolyásolták kontinensünk történelmének alakulását.Vallási törésvonalak
A 395-ben hivatalosan is kettévált Római Birodalom kétféle szellemi örökségét a
nyugati katolicizmus és a keleti ortodoxia között húzódó törésvonal fejezi ki a
legjobban. A császári "kard", vagyis a hamisított "Konstantini Adománylevéllel"
az egyházra ruházott világi hatalom nem volt képes a meglévő ellentéteket felszámolni
a két egyház között. Természetesen mindkét egyház a maga tanítását tekintette
egyedül helyes, igaz (ortodox) tanításnak, illetve az egyetemes (katolikus) keresztény
hagyomány letéteményesének. Az 1054-es nagy egyházszakadás (szkizma) után az
ortodoxnak is nevezett keleti (görög, bizánci) egyházhoz a balkáni államok és az
orosz fejedelemségek tartoztak, míg a katolikus nyugati (latin, római) egyház peremét
keleten a Német Lovagrend baltikumi állama és a Magyar Királyság jelentette. Ma a két
befolyási övezetet elválasztó vonal északról indulva Finnország és Oroszország között,
majd a balti államok mellett fut végig, áthalad Ukrajnán és Románián (itt Erdély
jelenti a határt), végigmegy a volt Jugoszlávián, Szerbia és Horvátország határán.
Samuel P. Huntington amerikai történész szerint: "ez Európa kulturális határvonala,
amely a hidegháborút követő világban Európa és a Nyugat politikai és gazdasági
határaként is működik". (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása)
Lengyel, litván és magyar politikusok és ideológusok előszeretettel hangoztatják,
hogy akkor csatlakoztak a Nyugathoz, amikor a X. században Bizánccal szemben a latin világra,
vagyis a katolicizmusra szavaztak. Huntington egészen odáig merészkedik, hogy
kijelenti: csakis ezeknek az államoknak van esélyük a jövőben az Európai Unióhoz történő
csatlakozásra, "mert az EU területe úgy esik egybe a nyugati civilizációéval,
ahogy az az európai történelemben mindig is létezett".
Szinte az egykori római birodalmi határvonal, a limes mentén jött létre a másik, ma
már kevésbé látványos törésvonal, a római katolicizmus és a protestantizmus között.
A határtól délre eső országok túlnyomórészt katolikusok, míg az attól északra
fekvő vidékek lakossága többnyire valamelyik protestáns felekezethez tartozik. A
Respublica Christiana (a pápa fősége alatt egyesülő katolikus Európa) régóta dédelgetett
eszméjét alapjaiban rombolta széjjel a Luther által 1517-ben kezdeményezett reformáció,
amelynek hatása nemcsak vallási, hanem gazdasági téren is érezhető volt. Max Weber
óta közhelynek számít, hogy a "protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" között
egyenes összefüggés található, amit a protestáns országok (mindenekelőtt Anglia és
Németalföld) robbanásszer? gazdasági és civilizatorikus fejlődése igazol a XVII.
században.
A vallások közötti harmadik – korunkban talán legnagyobb jelentőséggel bíró –
törésvonalnak az iszlám és a keresztény világ között húzódó határ tekinthető.
A muszlim vallás létrejötte óta (VII. század) folyamatosan rohamozza Európa peremvidékeit.
Gibraltár névadója, Tarik 711-ben Hispániába átkelve mindössze négy év alatt hódította
meg a félszigetet, s csak 732-ben a keresztény uralkodók közös fellépése tudott határt
szabni terjeszkedésének. A mórokat csak évszázadok múltán sikerült kiűzni
Spanyolországból, utolsó erősségük, Granada 1492-ben, Amerika felfedezésének évében
esett el. Délkeleten a Balkán-félsziget a XIV–XV. században egy új iszlám
nagyhatalom, az oszmán–török birodalom részévé vált. Európában a XIII. század
óta egyetlen "keresztény" országban sem tűrték meg a musz-limokat, kivéve a
spanyol fejedelemségeket, ahol a meghódított mórok, az úgynevezett mudejarok egy
darabig még bántatlanul élhettek, ezzel szemben a legtöbb muszlim országnak mindig is
voltak keresztény vallású alattvalói. Ma éppen fordított a helyzet: az európai országokban
jelentős muszlim vallású kisebbség él (Strasbourgban, az Európa Parlament székhelyén
éppen most adtak át egy nagymecsetet a város 40 ezer fős iszlám közössége számára),
míg a fundamentalista iszlám országok nem nagyon tűrik meg a keresztények jelenlétét.
Ma többek szerint az iszlám és a kereszténység évszázados párharca a Balkánon éledt
újra. Úgy is fogalmazhatnánk: a Balkán vallási törésvonalak mentén balkanizálódik
újra. Egy amerikai kutató ezt így fogalmazta meg: "Két fegyver villan elő a Balkánon,
az egyiket eddig a keleti ortodoxia palástja rejtegette, a másikat az iszlám fátyol."Etnikai és politikai törésvonalak
A Római Birodalom felújításának (re-novatio Imperii Romani) első nagy kísérlete
Nagy Károly nevéhez fűződik. 800 karácsonyán a pápa imperatorrá és augustusszá
koronázta a frank uralkodót, ám Károly megelégedett a "Római Birodalom kormányzója",
valamint a "frank és longobárd ki-
rály" címmel. Nagy Károly Imperium Christianuma nem lehetett tartós, halála után három
évtizeddel végérvényesen részekre hullott. A nyugati kereszténység egyetlen
birodalmi keretben történő politikai egyesítése mindeddig nem járt sikerrel. A középkori
"keresztény birodalomban" sokféle etnikum, civilizáció, mentalitás és nyelv élt
egymással keveredve – írja Katus László történész. Nyugat-Európa lakossága
nyelvileg két nagy nyelvcsaládhoz, a latinhoz (lingua Romana) és a germánhoz (lingua
Theotisca) tartozott. A IX. században az újlatin szövegek mellett már megjelentek az
első német nyelvemlékek is. A birodalom továbbá négy nagy, sajátos történelmi
hagyományokkal bíró egységből
állt: Francia (a frank törzsterület), Germania, Aquitania (a Loire-tól délre fekvő
területek) és Italia. Az egységre való törekvés inkább csak a kancelláriai
tisztviselők képzeletében élt. A kor kezdetleges kommunikációs eszközeivel egy
ilyen hatalmas, kontinentális birodalomban igen nehéz volt áthidalni a távolságokat.
A regionalizmus erősnek bizonyult: az egyes tartományi királyságok (regnum) önálló
életet éltek, s a központi hatalom gyengülésével a IX–X. században ténylegesen
önállóvá is váltak. Mindehhez járult a népvándorlás utolsó hulláma, az arabok,
vikingek, majd a magyarok támadása, amelyek szintén a Birodalom felaprózódását segítették
elő. 962-ben I. Ottó német király koronáztatta magát császárrá Rómában, de az
így létrejött Német-Római Császárság, amely formálisan 1806-ig fennállt, sohasem
tudott igazán univerzális Imperium Christianummá válni, hanem megmaradt német államnak,
s már a XIII. században részeire bomlott.
Később, a XV–XVI. századtól kezdve már az egységesebbé vált, jobban
megszervezett újkori nagyhatalmak rivalizálása, eltérő érdekeik összeütközése,
nemegyszer fegyveres konfliktusa jellemezte Európát. Változatos szövetségi rendszerek
jöttek létre, amelyek által a kisebb, helyi ellentétek is gyakran nagyobb háborúkhoz
kapcsolódtak – annak ellenére, hogy a hatalmak együttélésének, versenyének módszereit
a XVII–XVIII. században már elméletileg is megfogalmazta a nemzetközi jogi és
politikai irodalom. A szerzők azt kezdték hangsúlyozni, hogy a különböző európai
országok minden ellentétük és összeütközésük ellenére is egyazon nagyobb egység
tagjait képezik. Egy 1758-ban megjelent nemzetközi jogi munka egyenesen azt fejtegette,
hogy a modern Európa egybefüggő politikai rendszert alkot, amely már nem "az
elszigetelt daraboknak az a zavaros halmaza", mint egykor. A kijelentés
elhamarkodottnak bizonyult. Európa ezután is széttagolt, akadozva működő államrendszerek
halmaza maradt, amely véres háborúival rengeteg szenvedést és pusztulást hozott.
Volt azonban egy történelmi eredménye is: egyik hatalomnak sem sikerült erőszakos
uralma alá vetnie az egész kontinenst, és létrehoznia egy egységes, általa irányított
hatalmi szervezetet. Nem sikerült sem V. Károlynak, sem Napóleonnak, sem Adolf
Hitlernek.Amerika: az egység kovásza?
A II. világháború pusztításai nyomán Európában újra teret nyert a feldúlt államok
egységesítésének gondolata. Ez a törekvés az Egyesült Államokban talált a
legnagyobb támogatóra. Az USA kezdetben a Marshall-segélyt használta eszközként,
hogy rávegye az európaiakat: gazdasági szükségleteiket ne egyénileg, hanem összehangoltan
juttassák kifejezésre. A megszálló amerikai csapatok biztosították az Egyesült Államok
befolyásának érvényesülését a nyugat-európai országok politikájának formálásában;
hozzájárultak a megszállt országok mind gazdasági, politikai, mind pedig katonai
talpra állításához. Ennek érdekében alakult meg 1949-ben az Észak-atlanti Szerződés
Szervezete (NATO), egyértelműen amerikai kezdeményezésre és az Európában állomásozó
amerikai haderő erejére támaszkodva. 1954-ben újabb áttörés következett: a nagy háború
vesztesei közül Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság, Spanyolország és
Portugália csatlakozott a Nyugat-Európai Unióhoz (WEU), ami a lehető legszorosabban kötődött
a NATO-hoz. Az 1967-ben megalakult Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) a
tagországok gazdasági integrációját segítette elő, a nyilvánvaló megosztottságok
és érdekellentétek ellenére.
A NATO 1988. március 3-i csúcsértekezletén a szövetség XXI. századi stratégiájának
egyik legfontosabb
célját abban látták, hogy "véget vessen az európai kontinens természetellenes
megosztottságának". Vázlatos történelmi áttekintésünk éppen eléggé bizonyította
azt, hogy a természetellenes szó használata ebben a szövegkörnyezetben mennyire hamis
és megtévesztő. Azt se feledjük, hogy Amerika egyszer már vállalt Európában
rendteremtést, szintén ideológiai alapon, amelyet akkoriban úgy hívtak: "a népek
önrendelkezési elve". "Minden népnek joga van megválasztani, milyen fennhatóság
alatt akar élni. Programomat egyetlen nyilvánvaló elv hatja át. Ez az elv igazságot
szolgáltat minden népnek és nemzetnek, jogot, hogy valamennyien egyenlő szabadságot
élvezzenek" – üzente Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke az I. világháború
utolsó évében Európa népeinek. A háborúba belefáradt "óhaza" polgárai rajongó
lelkesedéssel vették hírül, hogy Amerika beavatkozása az európai háborúba
forradalmian új eszmét készül meghonosítani a kontinensen: a minden népet egyaránt
megillető jogot, a népek önrendelkezésének elvét. "Amerikai elvek ezek, amerikai módszerek
– mondta büszkén Wilson –, ezek az emberiség elvei, és győzedelmeskedniük kell."
Ismeretes, hogy az 1919–21-es Párizs környéki konferenciák békeszerződései,
amelyek Wilson elveit valósították meg a gyakorlatban, máig ható súlyos feszültségeket,
újabb európai törésvonalak tucatjait eredményezték. Az alapproblémát egy angol
politikus, Sir Ivor Jennings az ötvenes években így fogalmazta meg döbbenetes tömörséggel:
"Első látásra egyszerűnek tűnt: döntsön a nép. Valójában azonban képtelenség
volt, mert a nép egészen addig nem tud dönteni, ameddig valaki más el nem dönti, hogy
ki a nép."
Hamarosan Wilsonnak is szembesülnie kellett a kételyekkel. Két évvel azután, hogy Európához
intézett üzenetében a nemzetközi élet új normájává emelte az önrendelkezés elvét,
így válaszolt a párizsi béketárgyaláson elébe járuló ír küldöttségnek: "Önök
napjaink legnagyobb metafizikai (!) tragédiájára mutatnak rá. Amikor én azokat a
szavakat kimondtam, anélkül tettem ezt, hogy akár csak tudtam volna azoknak a nemzetiségeknek
a létezéséről, amelyek most nap mint nap elénk járulnak. Nem is tudják, nem is mérhetik
fel, micsoda szorongást élek át amiatt, hogy azzal, amit mondtam, sokmillió ember reményeit
felkeltettem." A metafizikai tragédia, amelyre Wilson két év alatt rádöbbent, abban
állt, hogy ő sem találta meg a kulcsot Európa mély, több évszázados törésvonalainak
öszszeforrasztásához. Nem tudta biztosítani a függetlenségre vágyó etnikumok útját
az állami önállósághoz úgy, hogy eközben az "európai normák", a konszenzusra
épülő demokratikus eljárások és a polgári szabadságjogok ne sérüljenek.